in , ,

Orbán Balázs pompás előadása a migrációról! Érdemes ízlelgetni

Orbán Balázs, a Miniszterelnökség kormányzati stratégiáért felelős és parlamenti államtitkára az Európa jövője nemzetközi konferencián, a Várkert Bazárban.

„Minden új bizonyítékot úgy tekintek, mint ami a már kialakított véleményemet igazolja”.

A fent idézet mondás Lord Molson brit politikustól származik, és egyfelől jól tetten érhetjük rajta a brit humor „maró gúnyát”, amit Douglas Murray-től is oly szerencsésen hallhattunk. Ugyanakkor az emberi viselkedésnek is egy igen sajátos aspektusát leleplezi le előttünk.

Merthogy, mire is utalt a brit lord?

Nem másra, mint a kognitív disszonancia elnevezést viselő társadalompszichológiai jelenségre.

Mi is az a kognitív disszonancia? Mi emberek hajlamosak vagyunk úgy gondolni saját magunkra, emberekre, mint akik a büntetés és jutalmazás tengelyén hozzuk meg döntéseinket. Kerüljük a negatív kimenetű döntéseket, és minél nagyobb jutalmat remélünk vagy várunk tetteinktől, annál nagyobb valószínűséggel indulunk el abba az irányba. Ez a nézőpont egészen az 1950-es évekig uralkodó paradigma volt a társadalompszichológia tudományágán belül.

Egészen addig, amíg a Stanford Egyetem két pályakezdő pszichológusa kísérletezésbe nem kezdett. A két kutató ugyanis úgy vélte, hogy az emberi psziché ennél összetettebb: igenis hajlamosak vagyunk a büntetést is számunkra pozitív fényben feltüntetni, vagy a rossz, számunkra hátrányos döntéseket utólag helyesként értékelni.

Egyik – egyébként nem veszélytelen – kísérletükben egy világvégét váró szektába beépülve kutatták az utólagos önigazolás pszichés mechanizmusait. Alapfeltevésük az volt, hogy minden egyes személy rendelkezik egy úgynevezett kognitív mezővel, amely az egyén tudatát olyan alakzatokba rendezi, hogy ne legyen közöttük disszonancia, s ne sérüljön az önmagunk racionalitásáról alkotott elképzelésünk. A vizsgált szekta szentül hitte, hogy hamarosan bekövetkezik a világvége, illetve hogy a szekta vezetője az eddig élt legbölcsebb ember a Földön. Azon a hajnalon, amikor végül a várt világvége nem következett be, a szektához kevésbé kötődő tagok otthon várták az eseményeket, míg a legelkötelezettebb egy közös helyiségben imádkozva várták a világvéget. Az előbbiek később fokozatosan megszakították kapcsolatukat a szektával, míg utóbbiakat a szektavezér sikerrel meggyőzte, hogy az ő állhatatos imáik és munkájuk miatt maradt el a szörnyű esemény. Lényegében a várt hatás elmaradása ellenére megerősödtek meggyőződésükben!

Tehát a valóság elképzeléseikkel ellentétes tényeit úgy fogadták be, úgy tették magukévá, hogy azzal nem lebontották saját – hamisnak bizonyult – elképzeléseiket, hanem éppen ellenkezőleg: megerősítették azokat.

Ez a jelenség nem más, mint a kognitív disszonancia.

Természetesen egyikünk sem mentes az egymásnak ellentmondó tudattartalmaktól, mindannyian élünk az önigazolás valamilyen formájával. Ez akkor kezd veszélyes lenni, amikor egy számunkra vagy a közösség számára káros jelenség mellett olyan sokáig tartunk ki, hogy már nem vagyunk képesek belátni és elismerni a korábbi vélekedéseink tarhatatlanságát, hanem továbbra is bátran képviseljük azokat. Ráadásul minél több energiát fektetünk ezen vélemények képviseletébe, annál erősebben ragaszkodunk hozzájuk.

És hogy miért untatnám mindezzel önöket egy migrációval foglalkozó V4-es beszélgetésen?

Azért, mert a kognitív disszonancia a politikában is létezik. Megítélésem szerint, ki kell mondanunk hangosan és érhetően – bármennyire kellemetlen is –, hogy diagnózisunk szerint a migráció megítélésével kapcsolatban az európai politikai elit kognitív disszonanciában szenved. Merthogy mi magyarázná a valóság, a tények és az értékelések közötti eltéréseket?

Csak pár idézetet hoznék, de ezzel nem rabolnám az idejüket hosszan.

Idézet: „Az Európába érkező bevándorlók 60 százaléka nő vagy gyermek” – idézet vége.

A BAMF szerint a 2015-ben érkezettek háromnegyede, háromnegyede (!) férfi.

Az osztrák Munkaügyi Hivatal vezetője kijelentette – ez megint egy idézet –, hogy „le vagyok nyűgözve a szíriaiak és az irániak iskolai végzettségétől.”

Ezzel ellentétben a német és az osztrák munkaügyi hivatal adatai szerint több mint kétharmados azoknak az aránya, akik szakképesítéssel nem rendelkeznek, többüknek általános iskolai végzettségük nincsen, de maximum érettségivel rendelkeznek.
Párizs polgármestere fel van háborodva, amikor a no go zónákat említjük, miközben Franciaországban az elemzések szerint már ’96-ban 750 úgynevezett „fokozott figyelmet követelő” városrész tartottak nyilván.

Az ENSZ Menekültügyi Főbiztosa „megdöbbent a magyar miniszterelnök azon kijelentésén, hogy a migráció és a terrorizmus között összefüggés van.” Közben ’14 és ’17 között 63 darab terrortámadás történt Európában, összesen 85 elkövető által, ezek mindegyike úgynevezett „migrációs hátterű személy” volt, közülük 13 illegálisan tartózkodott az Európai Unió területén.

Bár a kutatók lényegében egyetértenek abban, hogy valamennyire mindannyian együtt élünk a saját kognitív disszonanciáinkkal, abban is konszenzus uralkodik, hogy hosszútávon ez az élesen ellentétes tudattartalom hatalmas problémákhoz vezethet. Különösen igaz ez a politikában, ami a jó értelemben vett alkalmazkodásnak a művészete. Kognitív disszonancia állapota hosszan nem tartható fent, mert szétzilálja a vezetést és a társadalmat.

A helyzet tarthatatlanságára utaló jel – mondják a pszichológusok, érdemes nekünk is erre figyelni – a frusztráció. Ez ugyanis már nemcsak belső vívódást, hanem nem várt viselkedésmintákat eredményez. És ezeket – mondják a pszichológusok – mindenképpen szükséges, jellemzően terápiás úton kezelni. Ha ugyanis ez nem következik be, akkor jön az úgynevezett frusztráció–regresszió–agresszió-tétel, ami azt jelenti, hogy mindez agresszióba fordul át.

Én úgy látom – mondom csendesen –, hogy nehéz nem észrevenni a mai európai politikai térben a migrációval kapcsolatos optimista értékeléseket és a velük szöges ellentétben álló tényeket. Kognitív disszonancia tipikus tüneteivel állunk szemben, mikor az elképzelt világnak ellentmondó valóság egyre nagyobb frusztrációt okoz a migráció-hurráoptimista megközelítést alkalmazók körében. Aki egyre nagyobb elánnal képviselik ezt a tarthatatlan álláspontot.
Mi, közép-európaiak pedig sokszor az ebből eredő frusztráció és agresszió elszenvedői vagyunk, még akkor is, ha a legszelídebben és legvisszafogottabban nyilvánulunk meg. Hiszen mindaz, amit mondunk, amire rávilágítottunk az elmúlt években, nem illeszthető be az európai politikai elit által megkonstruált valóságba. Az emiatt kialakult frusztrációt ez a helyzet ellenünk fordítja, annak tárgyává tesz minket.

Mit lehet ilyenkor tenni? Ismét forduljunk a pszichológiához!
Bár a modern pszichológia azt mondja, hogy nem lehet egyik pillanatról a másikra a kognitív disszonanciát feloldani, nem lehet azt egy varázsütésre megtenni.
Ami viszont fontos az ehhez vezető úton, az a folyamatos vita és a párbeszéd. Ezek során az irracionálisan optimista szemlélet alaptételei egyesével bonthatók le, és a két ellentétes álláspont közötti érvek mérlegelésével kialakítható egy olyan kompromisszum, amely a valósággal való szembesülést segíti.
Így – én úgy gondolom – hogy nekünk, akik nem szenvedünk az európai elitet sújtó migrációs politikai kognitív disszonanciától, hanem józanul értékelünk a helyzetet, s ezért inkább elhárítani próbáljuk az Európát az elmúlt években sújtó migráció negatív hatásait, az a feladatunk, hogy minden egyes ilyen és ehhez hasonló fórumon, minden adandó alkalommal felvegyük a kesztyűt és lefolytassuk azokat a vitákat, amelyek elősegítik a “beteg” “gyógyulását”.

Európa ugyanis a közös jövőnk, éppen ezért minden erőnkkel a megjavításán fáradozunk.

Köszönöm, hogy meghallgattak!

(forrás: Orbán Balázs facebook)

Vélemény, hozzászólás?

Loading…

0

Hozzászólások

hozzászólás

Steve Bannon is Orbánt dicséri! Magyarország Amerika előtt jár

Elon Musk a Tesla milliárdos tulaja is hadat üzent a hazug libsi médiának!